A magyarországi sísport annalesének első lapjai.

Turistaság és Alpinizmus VIII. évfolyam 1918. január-február. 7-8. szám.

Írta: Bély Mihály

EzernyoIcszázkilencvenkettő októberének végén, tehát huszonöt évvel ezelőtt, a “Ocr Oute Kamerad” című ifjúsági folyóiratnak valamely korábbi évfolyamában egy különleges, nálunk akkor még nem ismert téli sportról, igen érdekes cikket olvastam. A cikk címe: “Das Schneeschuhlaufen”.

Eme ismeretterjesztő cikk írója rendkívül ügyes tollal tárgyalta az északi népek (a lappok, finnek, norvégek és a svédek) egyik nélkülözhetetlen téli közlekedési eszközének, a sínek eredetét, ‘alakjának évszázados tapasztalatok alapján való rnódosítását, használatának különféle célját és módját továbbá sportszempontból méltatásával is foglalkozott.

Ez a cikk már az első olvasásra lekötötte figyelmemet. Újból elolvasva, arra a gondolatra jutottam, hogy ezt a téli sportot, amely jóravaló testmozgás lehet, meg kell próbálni. Még aznap este a budai tornaegylet, a B.B.T.E. egyik buzgó tagjával Demény Károly-lyal közöltem az említett ifjúsági folyóiratban fölfedezett új sportot.

Demény Károly, aki nemcsak a tornának, hanem minden testedző sportnak lelkes híve, ugyanolyan értelemben méltányolta az új sportot, mint én. Hamarosan elhatároztuk, hogy azt a budai hegyekben megpróbáljuk.

BETE 1894

Igen ám, de ahhoz siek kellenek. Hol kapunk Budapesten síeket? Talán Kertész Tódornál Vagy Huzellánál. Utána jártam e kereskedőknél, kérdezősködtem, de sajnos eredménytelenül. Ugyanis a kereskedők azt mondták, hogy: “Magyarországon síek nem kaphatók, hanem csak Krisztiániában; mivel azonban ezidőszerint krisztiániai sí kereskedővel üzleti összeköttetésünk nincsen, ennél fogva sok idő múlna, míg azt az árút beszerezhetnénk.” Eme válasz elszomorított. Mit csináljunk? Nemsokára itt a tél, megjön a hó és nem lesz lábszánkó.

 

 

 

Sokat tanakodtunk ketten. Végre megjött a jobb gondolat. Ugyanis Demény Károly-t, aki akkor a kereskedelmi minisztériumban titkár volt — jelenleg posta– ás távírda-főigazgató — arra kértem, írjon Krisztiániába egyik postáshivatalnok társának s kérje Őt, szerezzen síárjegyzéket és küldje azt Budapestre címére. Másnap levél ment Krisztiániába.

9 (2)Nem várt rövid időn belül megérkezett Krisztiániából a válasz, illetőleg a sí– árjegyzék. Azonnal megrendeltünk 6 pár telemark típusú, kőrisfa sít és pedig 225 m. hosszút továbbá sícipőt (laupar-t) ás 6 pár kecskeszőr-harisnyát. Mindössze 150 forintba került a 6 pár felszerelés! Három héten belül megkaptuk a várva várt sporttárgyakat. A sílécekre a spanyolnádas szíjkötés nem volt ráerősítve, azt tornaegyletünk üléstermében mi ketten, lázas sietséggel és nagy örömmel szereltük.

Nagy volt az örömünk azért is, mert aznap szakadatlanul havazott. Amint síeinket rendbe hoztuk, a teremben fölcsatoltuk őket s mindjárt az első lépéseket s a fordulást próbálgattuk. A fönnmaradt négy pár sít, a cipőket ás a harisnyákat tornásztársak vették át.

Másnap, 1892 december 4-én d. u. Demény Károly meg én, vállunkra vettük síeinket és egy hosszú turistabotot és vízivárosi lakásunkból a Vérmezőre mentünk.

DSC_0034Amerre léceinkel haladtunk, gyermekek ás felnőttek megálltak s bámész, kíváncsi szemmel néztek bennünket, nem tudták megérteni, hogy úriemberek hová viszik azokat a léceket? Néhány fiú nyomon követett, azok valami új dolgot sejtettek.

Egyik hölgy– ismerősünk velünk tartott — de sí nélkül — Ő csak kiváncsi volt látni az első síelést.

Kevés elméleti ismerettel — akkor t. i. a síelésnek sem rendszere sem módszere nem volt — de annál több sportbuzgalommal ás tornászügyességgel megkezdtük az új sportot.

A Vérmezőre érkezve, fölcsatoltuk síeinket s aztán széllel, meg szél ellen próbálgattuk a járást, illetőleg a csúszkálást.

A puha, mély hóban a járás nem nyújtott sport– élvezetet. A nézők is megunták az állapotot, otthagytak bennünket. Mi pedig a Városmajoron át, a Kis- Sváb hegyre mentünk, tudva, hogy a fogaskerekű vasút mentén síelésre alkalmas dombos terepet találunk.

4Úgy is volt. A mély havon, hol zeg-zúgos irányban haladva, hol terpeszjárással csakhamar a hegytetőn voltunk. Ebbe a sportteljesítménybe beleizzadtunk. Oda se neki. Az előttünk elterülő kedves téli tájkép mindenért kárpótolt s örültünk, hogy ide följöttünk.

Ámde hogyan le?

Fel kell említenem, hogy a síelés csínját binját nem ismertük; csak a föntemlített cikkből tudtuk meg, hogyan kell a hegyen fölfelé járni és a lejtőn lesiklani.

Ezeken kivűl segített rajtunk a tornász körültekintő meggondoltsága és bátorsága.

A hegytetőn körülnézve, előbb a lesiklásra alkalmas útirányt válogattuk. A terep kedvező, nyílt volt.

Bokor, kiálló kő, alig volt rajta. A lejtő sem enyhe, sem meredek. A hegy lábán pedig jó kifutó mutatkozott. A hó, kellemes porhó. Ilyen körültekintés után bátran indulhattunk az első lesiklásra.

 

Demény Károly elsőnek indult. A turistabotot két kézzel (vegyes fogással) baloldalt a hóba könnyedén tartva, csoszogó lépésekkel óvatosan ment előre s egyszerre siklásnak eredt. A siklás pillanatában nem várt sebességgel száguldott a völgy felé, hópor felhőt hagyva maga után, amelyben alakja nem volt látható s néhány másodperc múlva a hegy lábánál volt, ahol alakja ismét előtűnt, mert megállt.

Miska! Gyere le!  Nagyszerű ! — mondja ő. Azonban Őt lesiklani, látni, felülről nézve, szinte rémes látvány volt.

Most rajtam a sor. Szerencse le ! — gondoltam magamban.

Elindultam. Egy- kettőre lent voltam a hegy lábánál, szinte délcegen a léceken állva. No hát ez a sebesség kimondhatatlan érzést váltott ki belőlünk. Hát bizony ez a lejtő meredek volt. S mi a lejtő esése irányában “hajrá”! (suszban) jöttünk le, nem is sejtvén, hogy ezeken a hosszú léceken olyan borzalmas sebességgel lehet siklani !

A lesiklás közben a legnagyobb gondot okozta az álló helyzetben való maradás, az egyensúlyozás. Rögtön rájutottunk arra, hogy itt az egyensúlyozásnak nagy szerepe van.

1Gyerünk fől még egyszer, volt mindkettőnk kívánsága.

Bár sötétedett, mégis föl- mentünk a hegytetőre; s most ugyanazon a nyomon, amelyen először siklottunk le, de mér több bizalommal s némi tapasztalattal indultunk lefelé. A második lesiklás is fényesen sikerült. Este a tornaegyletben elbeszéltük élményeinket s beszámolónkat azzal fejeztük be, hogy másnap délután ismét a Kis-Sváb hegyre megyünk.

Másnap délután 3 órakor a Kis-Sváb hegy tetején voltunk.

Alig hagy felérkeztünk,  észrevesszük hogy utánunk jön valaki. Ki lehet az a haladó, aki ilyen magas hóban s elég gyorsan ide föl igyekszik? Ez az ember egyenesen felénk tart. Amint hozzánk közeledik, észrevesszük, hogy sí van a lábán. Feléje megyünk üdvözölni Őt. Ő németül mutatkozik be: “Huzeby“! mérnök vagyok”.

A kölcsönös bemutatkozás után megtudtuk, hogy Kristiániából való és Budapesten a Gregersen cégnél mérnök. Ez Idén őszkor jött Budapestre. Hazájában megtudta, hogy Budapesten síelésre alkalmas hó van, tehát síléceit magával hozta. Ma egyik ismerőse ajánlatára a fogaskerekű vasúton a Svábhegyre készült menni, azonban bennünket észrevett és sí-nyomunkban ide feljött.

Ennek a találkozásnak igazán örültünk gondolván hogy e fiatal norvég mérnöktől megtanulunk síelni. Másrészt örültünk e találkozásnak azért is, mert ennek következtében a mi kis társaságunk megélénkült a Gregersen-családdal.

Ugyanis ez a kedves család Huzeby úr kedvéért több ízben teljes számmal, inassal és elemózsiával megjelent mi gyakorlóterünkön. Gregersenék ép oly gyakorlatlanok lévén, mint mi, természetesen szorgalmasan bukdácsoltak és ismételten hangzott a segélykiáltás: ‚Johann, jöjjön ide” mire Johann csizmában a könyékig érő hóban gázolt a segélyért kiáltó ‘felé. Mig az egyiket lécre állította, már az ellenkező irányban hangzott: “Johann, siessen ide !”

1 (3)Ez így ment egész délután. Mikor aztán a síelést befejeztük, mindig részünk volt a család által a terepen rendezett uzsonnán, amelynek egyik különlegessége volt a “norvég Whisky”. (Mi azt sí-olajnak neveztük, mart úgy siklott, mint a sí.) Azonban ezzel a különlegességgel csínján bántak, mindenki csak egy kis kupicával kapott.

Huzeby úr a norvég nyelven kívül csak németül tudott beszélni, azt is hézagosan. Pedig sok mindent szerettünk volna megtudni. Ő, mint afféle vérbeli norvég síelő, pajzán mozdulatokkal lejtett a havon. Ő nem nyílegyenest, hajrá siklott, hanem balra, majd jobbra kisebb-nagyobb ívben kanyarodva s hol gyorsan, hol lassan siklott a lejtő hosszában, széltében (Szlalom)

Azután siklás közben hirtelen fordult s megállt (Krisztiániai lendület) Azután felugrott és repülés közben irányt változtatva, tovább siklott. Megmutatta a “telemark”lendületet ás az ugrást (huppe). Mindezeket akkor nem ismertük nem láttuk még soha. Nem is sejtettük, hagy sível a havon ilyen művészi módon lehet mozogni. Olyan bravúros mozdulatokat mutatott a havon, mint akár a műkorcsolyázó a jégen. A bemutatott gyakorlatok közül: a nagy ívben való kanyarodást hamarosan megtanultuk; azonban a kis ívben kanyarodás és a telemark-lendület nem sikerült.

Annak fortélyait a norvég barátunk nem tudta megmagyarázni. Azért mégis megpróbáltuk azokat, de mivel a lendület mindig a hóba borított, nem erőltettük tovább a dolgot. Megelégedtünk az első évben a lesiklás ás a kanyarodás biztos végrehajtásával.

A következő 1893–94. téli évadban megalakítottuk a “Budapesti (Budai) Tornaegylet” első sí-csapatát. Most már a Naphegy volt a kedvelt gyakorlótér.

100 (47)Itt már a feleségem is velünk síelt. Eme tél folyamán megkezdtük a túrázást. Bejártuk a Gellért- hegyet, itt volt a “kis norvég lejtő”; a Sas hegyet, itt volt a »nagy norvég lejtő”; azután barangoltunk a Svábhegyen, a Normafa környékén. A Normafától egy alkalommal ketten a Csillagvölgybe hajrá (suszban) lesiklattunk. Mielőtt azonban a völgybe leérkeztünk volna, mind a ketten nyakig érő hóba buktunk, Síelés-technikánk akkor a lesiklás és a kanyarodásban merült ki. Tervszerű gyakorlásról akkor szó sem volt. Az ugrást közülünk néhányan megpróbálták, de mert kettőnek a síje eltörött, abbahagytuk az ugrást.

A megkezdett új téli sport Budapesten hamarosan terjedt. Terjedését elősegítette elsősorban az a körülmény, hogy 1893 januárban a “Thonet Testvérek” cégnél síek kaphatók voltak.

Továbbá elősegítették a Németországban megjelent, Budapestre is érkezett téli sport szakmunkák. Jelesen: Dr. Fridtjof Nansen: “Auf Schneeschuhen durch Grönland” (1891); M. Schneider “Das Schneeschuhlaufen” (1892); M; Varweg: “Das Schneeschuhlaufen” 1893); Th. Neumeyer: “Praktische anleitung zur Erlernung des Schneeschuhlaufen” (1894); Wangenheim; “Die Norwegischen Schneeschuhe” (1895) című munkák ás a német turista folyóiratokban a síelésről megjelent cikkek.

lábszánkózás kézikönyv smallA magyar sí-szakirodalomnak mindaddig édeskevés terméke volt. A síelésről a “Tornaügy” című testgyakorlati szaklap 1894 január havi számában “A lábszánkózás” címen találjuk az első magyar szakközleményt; a másodikat a “Turisták Lapja” VIII. évfolyamában. Az első magyar sí-könyvet “A lábszánkózás kézikönyve” címmel 1897-ben Cernelházi Chernel István írta.

Az ezután megjelent munkákról és a magyar sí-szakirodalom újabb termékeiről, miután ismertek, most nem emlékszem meg.

A B.B.T.E. sí-csapatának taglétszáma 1897-ig évről-évre növekedett. Akkor ez egyesület a síelést alapszabályilag is fölkarolta. Azonban 1898-ban és az azután következő néhány esztendőben Budapesten fekete telünk volt. Ez a sajnos körülmény okozta, hogy síeink a padlásra kerültek. Sí-csapatunk a turistaságban talált kárpótlást.

Az itt elmondottak egy 25 esztendős múltnak emlékei, amelyek a sí-sport maghonosodásának jubiláris évfordulója alkalmából felújultak.

 

AAron