“Emlékszem, hogy aznap reggel esett. “

 

Az indulásunk napja volt. Korán el kellett indulnunk. Jótevőim az elmúlt napok fáradalmaival és örömével készülődtek a hosszú hazaútra. Én már jó katona módjára menetkészre varázsoltam utazó zsákom, hogy ne vesztegessem a maradék időt. Alig vártam, hogy bőséges reggeli után kirohanjak az esőbe és a tüdőmet teleszívjam az alpesi hegyek tavaszi levegőjével.

 

A legjobb reggelit kaptam.

Kérdeztem, hogy mennyi időt futhatok még a hazaútig.

Két órát kaptam.

Azt mondták,hogy két órát futhatok. És én boldog voltam.

A kedvenc hosszú ujjú futó felsőmben, a legkényelmesebb cipőmben, új kompressziós zokniban és a kabalanadrágomban, fekete baseballsapkában voltam. Hátizsákomban még most is emlékszem, hogy Stájerországban vásárolt magnéziumos vizet vittem és egy banánt.

Kiléptem a házból és elhagytam a szállásunkat, az órám könnyen jelet talált.

Esett.

10274268_623859187708306_8062456168414351409_nBoldog voltam és nem keseredtem el azon, hogy nekem csak ennyi időt adtak. Nekem, aki a az itteni hegyek szellemeit felkutatva minden csúcsot és völgyet, zeget és zugot bejárt volna. Nem azon agonizáltam, hogy mi lesz, vagy mi volt. Nyitott szemmel és minden porcikámmal az idegen, de mégis ismerős tájba kapaszkodtak a szemeim.

A házból nem vittem magammal az ottaniak apró emberi sérelmeit amit kifröcsköltek az ajkak, az est beszélgetéseiből nem maradt lenyomata be nem teljesült vágyaknak.

Szárnyaltam.

Nem vettem magától értetődőnek azt, hogy gigászi hegyek völgyében vágtathatok. Lenyűgözve éreztem magam, hogy ott lehetek, hol csak képzelhettem korábban. Hálás voltam és szerencsésnek éreztem magam. A legszerencsésebbek egyikének. Nagy levegővétellel koccintottam erre a gondolatra a ködből kibontakozó templommal.

 

Esett.

Hömpölygő patak,
tiszta vizű patak a mélyben.
Azúrkék színekkel csábított lefelé.

Utat találtam. A nedves és sűrű fű teljesen eláztatta az altájamat. Éreztem a lábujjaim között a völgyet.

Elidőztem a sziklás parton. Csodáltam a hömpölygő hullámokat és nem vettem magával értetődőnek, hogy ott lehetek a legtisztább égszínű, vad tisztaság morajlásában. Erre a gondolatra átkozottul jó érzések ömlöttek a szívembe és próbáltam jól beleégetni az emlékezetembe azt, amit ott látok. Azt tudom, míg élek, addig az ilyen elmébe égetett szépségeket soha nem lehet elfelejtenem. Ezért jól emlékszem rájuk és vágyni fogom őket, mint ahogy ezt a patakot is, amelyet az emberek Salsa néven említenek legtöbbször.

Esett.

Annyira esett, hogy nem volt már olyan része a testemnek a ruházatom alatt, ami ne lett volna nedves. Egyike volt azon belső vidámságnak és elégedettségnek a részemről, ami a bőrig ázás ideálját okozta a lelkemben. Kerestem egy csúcsot. Felfelé szerettem volna futni. Egy utat kerestem, ami fölfelé visz. Megtaláltam. Szerettem felfelé futni. Szerettem gyűrni magamtól elfele a talajt, továbbjutni és uralgó magaslati pontra jutni.

Az eső elállt.
Nem is vettem észre, hogy mikor.

Teljesen magától értetődőnek vettem, hogy ott vagyok, ahol vagyok. Az Alpokban. Beázott fenékkel, nedves fűben fetrengve, gigászi hegyek gyűrűjében. Eltöltöttem a Salsa tisztaságából merített gondolatokkal a belső időm. Nem volt időm. Csak ott voltam azon a bolygónyi dombon. “Ide hozott a sors, hogy legyek, létezzem, éljem jelenem, ahogy akarom.”

Ránéztem az órámra, hogy visszatérjek. 20 percem maradt. Elég idő a visszaútra.

Újra elkezdett esni.

 

Deni