Kisérlet a Rettelsteinnel – Turisták Lapja 1939 február

Az utolsó túrának mindig nagyobb jelentőséget tulajdonítunk. Szeretjük, ha szép a búcsú.Azt mondják: Ahova visszanéz az ember, oda visszatér még az életében.Már pár nappal előbb kiterveltük, hogy búcsúképen a Hohe Rettelsteinre megyünk fel.Mindannyian BEAC-ista atléták, úszók meg síelők, akik fenn töltöttük a karácsonyt a Plannerhüttében.

A csúcsról a lesiklás 1200 méter nívókülönbséget jelent az autóbuszig .  Utána jöhet újra a napi ingajárat otthon, a munka szürke ritmusa nem fog bántani. Az utolsó nap szép emléke majd elkísér a sápadt házrengetegbe.

Az elhagyott menedékházban ültem és várakoztam a csupasz lócán. Kinn hava­zott. Senkinek sem volt kedve az utolsó napon túrához.

A társaság, már korareggel felpakolt és alásuhant a völgybe, menekülve a szebb napok bűbájos emlékeivel.

Csak hárman maradtunk. Mellettem ott ült Armand, a merész síugró. Indulásra készen, szélblúzába bújva.

Harmadik társunk valahol még kinn kószált. Türelmetlen­kedtünk. Kár volt időzni. A kedves faépület is idegen lett, mióta kihalt belőle a férfi-nevetés. Új árnyak settenkedtek be a fakó, apró, behavazott ablakokon. Künn bő termékenységgel hullott a januáriusi hó.

100 (84)A falépcsőkön döngő lépések hallatszottak és a nyikorgó faajtón Hári, a sovány fekete fiú dugta be fejét. Kis számkukac, akár jómagam egy óriásházban, lenn a városban. A legcsendesebb és a legszívósabb köztünk. A mosdótálat tetézve hozta friss, szűzi hóval. Berúgta magamögött az ajtót és megállt előttünk.

-          Mit bajmolódsz avval a hóval? — éledt fel rosszkedvéből Armand.

Hári letette a havas tálat a tűzhelyre. Kimért mozdulatokkal. Megsimogatta borostás állát.

-          Mosdani fogok, — mondta nyugodtan. — Sok rajtam már ez a hetes piszok. Úgy esik a hó, hogy ki sem érdemes menni a házból. A túrának pedig fuccs . . .

Armand fölkelt, összébbhúzta a nyakán a szélblúzát és az ajtó felé indult.

-          Hova? — kérdeztem.

-          Ha nem jöttök, egyedül megyek! — szólt és becsapta az ajtót. Vettem a fókámat. Nem szóltam semmit. Utána eredtem.

-          Jó mulatást! — kiáltott utánam Hári gúnyos hangon. — Csak az ökör következetes!

Öt perc múlva azért mind a hárman ott baktattunk felfelé a ritkuló fenyők között, amerre a Hohe Rettelstein felé vitt az út. Siettünk. A hó körülöttünk sűrű pelyhek­ben dőlt a tájra. Szürke függönnyel zárta el előlünk a látást.

A fenyők fakó, ijedt hallgatással tűrték, amint vastag fehér szemfedővel hintette be őket a tél.

Csak három pár sí muzsikált a friss hóban. Különben ijesztő és halotti csendben hullt, hullt a hó.

Idegen világ volt ez. Öt lépésnyi szűk tér az egész. Szerettünk volna kimenekülni belőle, de csak velünk jött.

Ismeretlen tájakon jártunk. Másként volt körülöttünk minden, mikor utoljára erre jártunk. Körül szikrázóan fehér hegyek és a fenyők nevettek, mikor alászáguldottunk közöttük a csúcsok társaságából.

Tévedés volna azt hinni, hogy a fenyők természetüktől fogva mindig komolyak, gyászosak és hidegek. Tudnak vígak is lenni. Összedugják hópárnás fejüket és úgy kacagnak a merész síelőn, amint belehuppan a hóba és prüszkölve próbál talpra állni. Huncutul még ők is az ijedt ember nyakába rázzák kövér hópárnáikat.

100 (72)Csak úgy mulatságból.

Aztán füzérbe állnak és úgy táncolnak az alásuhanás boldogságában elhomályosult szemünk előtt.

Bizony néhány nappal ezelőtt kacagás, napfény volt körülöttünk minden.

Most a fenyők is ijedten és halkan köszöntöttek, amint elhaladtunk mellettük.

Dőlt a hó. Viharblúzom átázott. A nehéz terep megizzasztott. Hosszú volt az út a hegy lábáig.  A Plannersee behavazott tükrén megállapodtunk. Összedugtuk a fejünket.

-          Esik – mondta Armand. — Pfű, de cudar idő.

-          Nem is olyan kiáll­hatatlan. Csak meg kell szokni, — szólt Hári és in­dult tovább.

Elmaradtam tőlük. Mi­kor utoljára errefelé jártam, cso­dálatos lila színpompában hullottak estébe a hegyek. A tó jeges tükre úgy ragyo­gott, mint egy óriási rubin. Most minden halott és szürke .

Meredek tófalon kanyarogtunk felfelé.

-          Lavinalejtő, — állt meg Hári. Megbökte botjá­val a havat, s az széles la­pokban szánkázott alá a semmibe.

Szótlanul tovább ta­podtam magam, előtt a havat.

-          Föl kell menni a csúcsra! Ha már elhatároz­tuk, végre is kell hajtani tervünket! — dörmögte Ar­mand alattam vagy húsz méterrel.

Sokat hallgattunk. Ké­sőbb Hári újra megtorpant.

-          Te! Pesta! Én azt hiszem rossz helyen járunk. Ez túl meredek. Már le sem merek nézni. Minden pilla­natban leszánkázhatunk!

Mintha én is sejtettem volna hasonlókat. De majd meglátjuk fenn a gerincen. Türelmetlenül törtettünk to­vább.

100 (87)De sem a gerinc, sem a tó békés síkja nem látszott többé. Két társamat is alig sejtettem alattam a ködben. Ez a felfelémenés mintha örökké tartott volna már. Egyszerre én is fáradt let­tem. Egy hét hajszolt öröme hirtelen jelentkezett fáradt­ságként tagjaimban.

De azért nem lassítottam. Ké­sőbb aztán mind kisebb lett bennem a kedv és a remény. Céltalannak láttam ezt a törtetést. Mintha mindig csak ezt tettem volna. Egész életem sem volt más, mint fáradt, ütemes, értelmetlen törtetés föl és semmi célért.

Mert fenn nem fog várni a csúcs lenyűgöző panorá­mája. Ott is csak ilyen szűk, ijesztő, halálos világ van. Nem is volt igaz, ami ezelőtt volt.   A hét minden szépsége valószínűtlen álomnak tűnt most fel .

Konokul mentem, ma­cámra maradva. A fiúk elvesztek a ködben. Sóvárgással gondoltam a ge­rincre, honnan már csak egy óra a csúcs.

Nem mertem lenézni. A lejtő alattam függőlegesnek tetszett. Szakadék szé­lén éreztem magamat és féltem.  

Sím neszére megrezzentem, amint alatta összeroppant a hó.  Borzongató volt és nem volt többé hitem a csúcsban.

Mégis megjelent fölöttem a gerinc valószínűtlenül halvány vonala. A fútt hó fölém hajolt. Ha most megindulna fölöttem, meg sem állnánk a tó színéig — gondoltam. Az a halál lenne.

Szürke szikla mellett értem a gerincre. A hegy taraja olyan volt, hogy lábam közé fogtam a sziklát és úgy néztem le a túlsó völgy felé a ködbe…

Annyit mégis meg tudtam állapítani, hogy nem a kívánt gerincre értünk föl. A csúcstól most egy völgy választott el, s az éles gerincen, a hófúvásokon lehetetlen ott átoldalozni. Nekidűltem a sziklának.  Szürke fáradsággal néztem, mint hajtja fel a mélyből havat a szél.

100 (75)Nem éreztem, hogy az arcomat is vágja. Egyedül voltam. Beleestem semmibe. Ritkán esik ez így meg velem. Mikor anyámat elvesztettem, s mikor Jakitól utoljára elváltam egy estén. Most a fáradság okozta.  Majd elmúlik.

Tennem  kell   valamit.

Armand mozdult mellettem. – Hol a csúcs? Messze még?

-          Másik gerincre tévedtünk, — mondtam kedvetlenül.

-          Gondoltam! Ha egyszer te vezetsz! Mindent túlságba viszel! — Úgy mondta, mintha nem is ő kívánta volna a túrát.

-          Nem nekem való ez! — folytatta.-*- Túl félelmetes. Most is úgy érzem, hogy mingyárt lezuhanok.

-          Ugyan menj már — szólalt meg mögötte Hári. Hangja vidám volt és furcsa éledéssel jött a ködből. Odacsúszott mellém, belémkapaszkodott és lenézett a túlsó völgy felé.

-          Ott van lenn az alm, ahol tegnap jártunk. Gyönyörű lesiklás. Nem mondom, jobb idő volt akkor.

Nem mindig papsajt. Ne légy olyan áporodott, Pesta! Nem mentünk a Hohe Rettelsteinre és kész .  Majd máskor. Különben sincs messze a csúcs. Erre vagy másfél óra, — bökött bele a vak ködbe. —

-          S erre hátul a Hintere Gollingspitze, a síhegy, ahol azon a tiszta, kacagó napon jártunk. Hé! — odahajolt a fülemhez és belekiabált. — Pesta, hallod? Itt vannak mind körül. A Schoberspitze, Königspitze, Rotbühel, Plannerknót, a Schreinl, mögöttünk a Dachstein. Mind tele fehér lejtökkel. Csodavilág ez. Ragyogó fehér mesevilág . Hallod?!

-          Hallom, — bólintottam kedvetlenül. De nem igaz. Csak köd van. Nem lehetett igaz.

Egy hétig körülöleltek a fehér hegyek, s vidám, ügyes síelőkkel hajszoltuk egymást a csodálatos hólejtőkön. A nap úgy szikrázott a csúcsokon, hogy le kellett hunyni a szememet…

Hári apróra idézte a Hintere Gollingspitze minden gyönyörűségét:

-          Igaz, hogy csak 800 méter a színtkülönbség, de csodálatos! — mondta és belémfogózott. — Egyetlen töretlen óriási lejtő le a fenyőkig.100 (74)

-          Azokat a kanyarintásokat sohasem fogom elfelejteni, — derült fel Armand. Az arcunk majd összeért. Mindketten belenevettek a szélbe.

-          Lenn a fenyők közt, a szűzi hóban még nekem is sikerült a lendület. Akár hiszed, akár nem, — mondta Hári.

-          Az egész hét gyönyörű volt, — bólintott Armand elkomolyodva. Megtörölte az orrát. — Most meg így van . — vállát vonta.

-          Nem igaz az egész, — ráztam a fejem halálos komolyan és nekiláttam, hogy óvatosan levegyem léceimről a fókáimat.

Armand a vállamra vert. — Nem kell komolyan venni az egészet, — kiabálta. — Inkább azon törd a fejedet, hogyan menjünk le innen.

Fáradságomat elverte a csokoládé, amit elszopogattam. Lenéztem a túlsó völgy felé, ahol valahol fekete patak folyik fehér, dús hópárnák és egyenesgerincű fenyők közt. Pár szénaszagú pajta is van ott és körülöttük sok-sok hó .

-          így — feleltem Armandnak és oldalt belecsúsztam a lejtőbe. A hó megvakított. Estem. Alig tudtam összeszedni magam alázuhanásomban. Onnan aztán csak óvatosan oldalaztam tovább. Akkor jött csak meg a bátorságom, mikor kissé kitisztult és lenn megláttam a befagyott tó lapját. Nekilendültem és a tó békés síkján pihentem meg.

-          100 (73)Szép kis lesiklás volt, — dörmögte Armand. — Azt hiszem, hogy sohasem volt jobb. Csaknem megvakultam a vad iramban …

Len a völgy fenekén meleg vendéglőben futottunk össze régi társaságunkkal. Elmúlt a rosszkedvünk.

-          Remélem nem voltatok fenn a Hohe Rettelsteinen, — fogadott az egyik társunk.

-          Természetesen, — legyintett Armand, — fönn voltunk. Micsoda felejhetetlen kilátás! Pompás! És a lesiklás! Nincs hozzá hasonló.

Nevettünk, — mint mindég. De a Hohe Rettelstein meghódításának örömét nem vittük magunkkal. — Azért még újra vissza kell oda mennünk.

 

 

AAron