Sível a Pátrián – Barcza Imre

Magas Tátra!

Boldog “békeidőkből” visszajáró álmainknak csodás ihletője — de messze estél ma tőlünk.

Valamikor, csak gondolnunk kellett egy szépet és másnap már fent jártunk valahol a Lomnici-csúcs tövében vagy a Kriván széles hátán. Láttunk téged kora tavasszal, mikor oldalaidon az olvadó hó alól apró virágok bársonyos feje bujt elő, megcsodáltuk fenséges sziklabirodalmadat nyári napsütésben, bolyongtunk elragadó völgyeidben csendes őszi estéken, álltunk csúcsaidon napfelkeltét várva álmodó tiszta hajnalokon vagy vadzúgású fergetegben és szerettünk ragyogó, tündéri téli hóköntösöd-ben …

100 (33)Te a legpáratlanabb szépségű tündére voltál mesevilágunknak s minél többször zarándokoltunk el hozzád, annál jobban megszerettünk. Te voltál a szerelmesünk, tele vonzó csalogató misztikumokkal. Te voltál az orvosunk, lelket gyógyító, megnyugtató erőddel. Te voltál álmaink álma, a fölemelő, fér¬fias elhatározások forrása. Te voltál a mi éltető napsugarunk — és az is maradsz mindörökre.

*

Szenvedélyemtől hajszolva, szomjazva vártam a havat, de hiába vártam sóvárogva. Budapest környékén csak elvétve akadt síelésre alkalmas hótakaró. Ilyenkor azután, mint említettem, sokszor megtettük a háború előtti időkben, hogy két napra felruccantunk a Tátrába.

Mert jól síelni csak jó hóban lehet. Ha nincs megfelelő hó, akkor a síelés csak kínlódás, vezeklés, kálvária.

A Csorba-tónál vagyok (1350 m), hol már vidám téli életet találtam. Igazi karácsony ez, telve karácsonyi hangulattal. Micsoda csillámlás, ragyogás, fény, pompa a természetben. Itt a síelés élvezet, csodatevő balzsam, mely nemcsak a legfrissebb pirospozsgás színeket fakasztja az arcra, hanem ifjítólag hat a lélekre, a szívre egyaránt.

 

A szálló körül különböző korú emberek sétáltak. Voltak, akik irigykedéssel nézték a fiatalokat, voltak olyanok is, akik boldogságról álmodoztak, voltak néhányan, akik biztató szeretettel kísérték lépteinket fel a csúcsokra.

Egyedül vagyok. Ilyenkor nem keresem a nehezen hozzáférhető gerinceket és csúcsokat, csak a legkönnyebbet, mert télen itt is megtaláljuk a természet csodás szépségét

A síelés átszellemesíti a síelőt, terjeszti, az egészség kultuszát, kimélyíti a lelket s az emberből tiszta, nemes érzéseket fakaszt. Kitermeli az igazi, a megelégedett embert s az ebből fakadó józan életet, örömet, munkát.

A Poprádi-tó felé vezető sínyomokat követem s a legnagyobb, kimért lassúsággal startolok a csúcs felé.

Síelőkkel találkozom. Mindegyikben bátorság, iparkodás, vállalkozás, kitartás, életszeretet és lelkesülés.

Lelkem fürdik az örömtől, mert szentélyben járok, a természet nagy szentélyében, ahová csak tiszta lelkűek juthatnak el, ahol a nap is színpompásabban s melegebben ontja sugarait, mint a város falai között. Lent a városban korom, por és a csatornák lehelete terpeszkedik, a sok kicsinyes hiúság, áskálódás és dulakodás mérgezi a lelket. Itt viszont csend van, szűz hó, szent vágyak, az öröm és egészség himnuszos lelkülete.

100 (11)Felérek a Bástyahátra (1500 m). Körülnézek. Magam előtt látom a Pátriát. Ezt a gyönyörű szép hóhegyet, ahonnan a lesiklás ideális, még több, nagyszerű, fenomenális. Lelkesítő szép látvány, amint a síelők a csúcsról lesiklanak. Az egyik nyílegyenesen, a másik fordulattal igyekszik lejutni, de mindegyik élvezettel tűnik el a porzó hóban.

Mintha álomkép lenne, pedig valóság: az erő, a kitartás diadalútja.

Felérek a csúcsra (2205 m). Most nem keresem a messze távlatokat, inkább sütkérezem s gyűjtöm az erőt a lesiklásra. Kifeszítem keblemet a pompásan sütő nap ragyogó sugárkévéje alá és hallgatom a lágy szél duruzsolását.

Síelőket találok a csúcson is. Épen lesiklani készülnek. Kitörő örömmel üdvözöltek s közrefogtak.

– Kik vagytok, fiúk! .Szepesiek? Brávó!

Csupa napbarnította, boldogragyogású ifjú arc. Pár perc alatt barátok lettünk. És már folyt is a szóáradat, a közös tervek közös célok megbeszélésére. Annyi szeretet, annyi turista érzék nyilatkozott itt meg, a széljárta napos csúcson, hogy egy egész életre szóló baráti kapcsolat alapját vetettük meg.

Nagy öröm volt a fiúk között. Megpecsételtük a szepesiek és az Egyetemiek közötti nemes kapcsolatot.

Ebből fejlődött a szepesiek értékes ifjú gárdája, akik a BETÉ-vel egyetemben a magyar erőt, a magyar akaratot vitték diadalra a Magas Tátra feltárása történetében.

Még egy meleg kézszorítás s megkezdődött a lesiklás. Megmozdultak a sítalpak, boldog, vidám hangulatban siklottunk, repültünk lefelé.

100 (42)“így élni jó, így élni szép, így oly vidám az élet, éljen az egész víg kompánia” — hangzott fel az ének, közben rohantak a percek, rohantak a sítalpak. Némelyik vidám táncot járva, száguldott lefelé. Egy nagyon kövér fiú azonban, mint egy gombolyag tűnt el a hóban. Csak a lécei látszottak ki a süppedő hótakaró alól.

Oda síelek s aggódva kérdem, hogy mi történt?

–  Elgondolkoztam — szólt a gömböc ifjú — a bobájkán.

–  Hogyan jutott eszedbe a bobájka?

–   Úgy, hogy ma odahaza mézes-mákos bobájka van vacsorára és én szeretnék most egyszerre itt is, ott is lenni.

Mosolygok rajta. Felkel, lerázza a havat magáról s újult erővel siklik a végtelennek látszó hólejtőkön lefelé.

Már a hóval fedett fenyvesek között vagyunk, melyek most mint bizarr, szeszélyes hósüvegek tornyosulnak az ég felé.

Az egyik síelő a hóval jól megrakott fenyőfák oldalában húzódott meg s az arra száguldó, mit sem sejtő síelőnek nyakába hatalmas hótömeget zúdított. Az eseten még a hótól felszabadult fenyőágak is jókedvűen mosolyogtak.

Lekerültünk ismét a Csorba-tóhoz. Közben lement a nap is.

100 (14)Elmúlt . . .mint egy szép szimfónia … A tóparton felhangzott a síelők dala: “Szép a síelő élete . . .” s ezzel elbúcsúztunk egymástól . . ,

Most e két szép téli vidám napnak visszhangja rezeg át lelkemen s magam elé varázsolom még egyszer az én jókedvű szepesi  barátaimat.  Üzenem nekik, hogy lelkesüljenek továbbra is a felségesért s mottójuk legyen mindenkor:

Előre, mindig csak előre, fel, fel a Magas Tátra csúcsaira.

 

AAron